27 hófödte 6000 méter feletti hegycsúcs, 63 gleccser, 296 tó és 41 folyó alkotja a Huascarán Nemzeti Parkot. A legenda szerint a névadó egy megcsalt asszony volt, aki bánatában gyermekeivel a Cordiller Blanca (Fehér hegyvonulat) nevet viselő hegylánccá változott. Könnyeivel azóta táplálja a bő vizű Santa és Maranón folyókat. A csábító boszorkából, a hűtlen férjből és törvénytelen gyermekeikből a Cordiller Negra (Fekete Hegylánc) lett.

A Dél-Amerikán végighúzódó Andok hegység Peruba eső részén található a Huascarán Nemzeti Park, amelyet 1975-ben hoztak létre. 1977 óta bioszféra rezervátum, és nem kevesebb, mint 27 hófödte 6000 méter feletti hegycsúccsal, 63 gleccserrel, 296 tóval és 41 folyóval rendelkezik. Minden bizonnyal ez a tiszteletre méltó leltár is hozzájárult ahhoz, hogy az UNESCO 1985-ben a Világörökség részévé nyilvánította a természetnek ezt a 3400 négyzetkilométernyi területét.

A nemzeti park névadója a perui Andok legmagasabb - 6768 méteres - csúcsa, a Huascarán. Az európai utazót a vidék az Alpokra emlékezteti, azonban a hóval borított hegyek, gleccserek és völgyek hasonlósága ellenére ez a hely mégiscsak egy trópusi magashegység. Ez abban is megmutatkozik, hogy a mérsékelt égövinél jóval magasabban, körülbelül 5500 méteren kezdődik a gleccserképződés. Míg az Alpokban a növény- és állatvilágot elsősorban az évszakok váltakozásának hőmérséklet-különbségei határozzák meg, addig az Andokban az egyes napszakok közötti -20 és -30 °C-os - hőmérséklet-ingadozás nyomja rá a bélyegét a növények növekedésére és többi élőlény életlehetőségeire. Minél magasabban vagyunk a hegyekben, annál alacsonyabbra süllyed éjszaka a hőmérséklet, és ahogy egyre lentebb megyünk, annál jobban felmelegedik a levegő nappal.

A helyi legenda szerint valamikor nagyon régen, amikor még az emberek nem népesítették be az egész Földet, Peruban rejtélyes emberi alakkal és jellemmel bíró lények éltek. Volt közöttük egy Cauchón nevű férfi, az ő felesége volt Huascarán. Boldogságban nevelték mind a 32 gyermeküket egészen addig, míg az álnok boszorkány, Sutec elcsábította a férfit. Hűtlensége miatt Huascarán elkeseredésében összes fiával és lányával együtt a Cordiller Blanca (Fehér hegyvonulat) nevet viselő hegylánccá változott. Könnyeivel azóta táplálja a bő vizű Santa és Maranón folyókat. A csábító boszorkából, a hűtlen férjből és törvénytelen gyermekeikből a Cordiller Negra (Fekete Hegylánc) lett.

A lélegzetelállítóan szép hegyvidéket alpesi tavak tarkítják. Csak a Santa folyó völgyét 200 különböző méretű tengerszem teszi varázslatossá. Ezek közül 36, több mint egymillió köbméter térfogatú. A legismertebbek mind közül az Alsó- és Felső-Llanganuco-tó, népszerűségüket csodálatos szépségük mellett annak köszönhetik, hogy viszonylag könnyen megközelíthetőek. A meredek sziklafalak közé zárt kristálytiszta víz nem mindennapi látványt nyújt.

A nemzeti parkban a magasság alapján három növényi övezet különböztethető meg. A jég- és hóhatár alatt kopár tundraszerű táj található. Itt zuzmók, mohafélék és kemény fűcsomókból összeálló bozót alakult ki. Ezután a puna, a magas vidékek sztyeppéje következik. Ez a terület a természetes élettere az Andokban honos tevefélének, a vikunyának és a háziasított, teherhordó állatként használt lámának.

A lombhatár felett él a rövidlábú perui szarvas, amelyre szívesen vadászik a pompás macskaféle, a puma. Fent a magasban hatalmas szárnyfesztávolságú kondorkeselyűk köröznek. Ezek a madarak nemcsak méretüknél fogva lenyűgözők, hanem színes tollruhájuk is csodálatos. Hasonlóan a nála jóval kisebb óriáskolibrihez, amely éjszakai pihenőjekor a hullamerevséghez hasonló állapotba kerül.

A Huascarán változatos növényvilágának legjellegzetesebb képviselője a puya raimondii. Ez egy több mint nyolc méteresre is megnövő ananászfélékhez tartózó növény. A mindenhol látható puya raimondii-nak fura alakján kívül van egy különleges szokása is, mégpedig az, hogy százévenként csak egyszer virágzik. Akinek sikerül virágzó növénnyel találkoznia, az nagyon szerencsésnek érezheti magát.

A hegyek között található gyönyörű tavak az ott élő emberek számára egyszerre jelentenek áldást és átkot. Azon túl, hogy ivóvíztartalékként szolgálnak a nagyjából tízévente bekövetkező földrengésekkor iszap- és sárlavinát zúdítanak a lentebb fekvő településekre. 1972-ben Yungay városát több méter magas sárréteg borította be, alig tíz évvel később pedig egy hasonló iszaplavina egy Ranahirca nevű települést tüntetett el a Föld színéről örökre.